Interjú
A reneszánsz és barokk zene világklasszis előadója
2021-12. szám / Nagy Klaudia
Csupán tizenhat éves volt, amikor megnyerte a Magyar Rádió és Televízió 1965-ös Ki mit tud? versenyét klasszikus énekes kategóriában. Alapító tagja az l971-ben alakult Ars Renata szólóének-együttesnek, a Magyar Bach Társaságnak és a Magyar Régizenei Társaságnak.
Éteri énekhangja, karakterformáló képessége elképesztő szuggesztivitással párosul, előadásmódja egyenesen a lelkünkig hatol. Számos állami kitüntetés és elismerés birtokosa, 1989-ben Liszt Ferenc-díjjal, 2018-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1999-ben megkapta a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet. Kiemelkedő művészi teljesítményét 2021-ben a Nemzet Művésze címmel ismerték el. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját, Zádori Mária énekművészt pályafutásának kezdetéről és a régizene iránti szeretetéről kérdeztük.
Már gyerekként tudta, hogy énekművész szeretne lenni?
Z. M.: Soha nem fordult meg a fejemben, hogy énekesnő legyek, nem készültem színpadra. „Az embernek elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja azt.” – Példabeszédek könyve 16:9. Ez a magyarázat életem meseszerű alakulására. Mióta az eszemet tudom, énekelek, az éneklés olyan természetes része volt az életemnek, mint a beszéd. Beírattak a nagykanizsai zeneiskolába, 9 évig zongorázni tanultam, majd a tanárnőm kérésére az énektanszak vezetője, Ivánkovits Ferencné meghallgatott, és azt kérdezte, van-e kedvem énekelni tanulni, és igent mondtam. Állandó szereplő voltam a kulturális szemléken, mindig első helyezéssel vagy aranyéremmel tértem haza. Tanárnőm tudtom nélkül benevezett az 1965-ös Ki mit tud?-ra, ahol életem első két áriájával – Offenbach Hoffmann meséiből Olympia, Verdi Rigolettójából Gilda áriája – kategóriagyőztes lettem. Érettségi után felvételiztem a Zeneakadémiára, de nem vettek fel. Itt visszakanyarodom a Példabeszédek igéjéhez és utólag már tudom, hogy ennek így kellett történnie. Ivánkovits Ferencné csodálatos énektanár volt, olyan alapokat kaptam tőle, amelyekre közel 50 évig építkezhettem. Ő is a természetes, minden manír nélküli hangadást követelte az énekeseitől.
1971-ben Virágh László megalapította az Ars Renata szólóének-együttest. Fordulópont volt a szakmai fejlődésében?
Z. M.: 1971-ben fordított a sors kereke a historikus éneklés felé, ez volt a döntő fordulat az életemben. Virágh László ekkor alapította meg az Ars Renata szóló-énekegyüttest, amelyben én voltam a szoprán szólam, és végleg elköteleztem magam a régizenének. Végre megtaláltam a hangomnak megfelelő repertoárt. Mi a vasfüggönyön innen csak álmodozhattunk a historikus előadásokról, hiszen nem jutottunk hozzá autentikus hangszerekhez, nem jutottunk ki neves előadók kurzusaira, csak felvételekre és a korabeli feljegyzésekre hagyatkozhattunk. Ezért nagy öröm, hogy 40 év után lesz végre régizenei képzés a Haydneumban. Szerencsére akadt egy-két elkötelezett muzsikus, L. Kecskés András (Bakfark Bálint Lanttrió), Czidra László (Camerata Hungarica) és Virágh László, aki az európai reneszánsz és kora barokk vokális irodalmát tűzte műsorára. Külön hangsúlyt helyezett a régi magyar zene ápolására és megismertetésére. Büszkeséggel tölt el, hogy így én is elindítója voltam a magyar régizene előadásának.
A barokk éneklés királynőjeként, „a magyar Emma Kirkbyként” emlegették a ’80-as években. Mit jelent önnek a régizene?
Z. M.: Nem minden régi zene régizene. Ez nem időmeghatározás, hanem egy előadói szemlélet. Számomra ez a megjelölés a reneszánsz, a barokk és a bécsi klasszikus műveket jelenti. Az irodalmuk kimeríthetetlen és rendkívül változatos. Soha nem lett volna alkalmam ugyanazt a szövegkönyvet, verset ennyiféle stílusban megkomponálva előadni. Gondolok itt a Brockes-passiókra, Stabat Materekre, Salve Reginákra. A legnagyobb költők gondolatait közvetíthettem Balassi Bálinttól Petrarca, Ronsard sorain át Goethe-ig, emellett óriási mitológiai, bibliai, képzőművészeti ismereteket szerezhettem a művek tanulásával. Akár egy alkalomra is megtanultam egy kantátát vagy motettát, így lett hatalmas a repertoárom. | hirdetés
 |
|
Meg kell említetnünk csodálatos Bach-interpretációit. Miért kedves zeneszerző Bach az ön számára?
Z. M.: Úgy érzem, a legnagyobb technikai és spirituális fejlődést az ő műveinek előadása jelentette számomra. Biztosan állítom, hogy a darabjait csak koncertfeladatnak tekintve nem lehet megközelíteni. Bachot interpretálni szigorú fegyelmet, pontosságot, főleg nagy alázatot kíván az előadótól. Azonnal kiderülnek a technikai hiányosságok és korlátok. Vokális műveinek nehézsége abban rejlik, hogy az énekes nem tündökölhet szólistaként, hanem bele kell simulnia hangszerként egy zenei szövetbe. Felemelő érzés akár egy fúgában is így részt venni. Bach zenéje talán az egyetlen, amely minden divatot kibír, mindig vonzza a közönséget. Zenéjében megérezzük a tökéletes rendet és harmóniát, ahonnan jöttünk. Szent Ágoston szerint: „Isten azért adta nekünk a zenét, hogy ne felejtsük el, honnan jöttünk.”
Két éve abbahagyta a hivatásos éneklést. Jelenleg mi teljesíti ki az életét?
Z. M.: Egy korszak lezárult az életemben. Magam döntöttem úgy, hogy még emelt fővel távozom, amikor még szívesen és nem sajnálkozva emlékeznek rám az emberek. Egy-két évig nehéz volt általam már énekelt műveket hallgatni, de már túl vagyok rajta, élvezem a szabadságot. Nem függök a mindennapi hangi állapotomtól, amely majd’ 50 évig meghatározta az életemet. Egy házban lakunk a lányommal, így tevékenyen részt tudok venni két, 12 és 10 éves kislány unokám életében, örömmel tölt el, hogy segíthetek. Minden hónapban ülésezünk az MMA Zeneművészeti Tagozatában, ahol döntések születnek a következő évek műsorairól, idős tanárok megsegítéséről, tagozati díjak odaítéléséről, ösztöndíjak elbírálásáról. Így megmaradt a szoros kapcsolatom a szakmával. Az ifjúságnak azt üzenem, most a villámkarrierek világát éljük, de ahhoz, hogy az ember 50 évig tudjon a pályán maradni, sok tanulás, szorgalom és alázat kell. Az adja a legnagyobb örömöt, ha tudom, hogy megdolgoztam a sikerért.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
