Sziporkázó párbeszédek, szüntelen ki-be járkálás, gazdát cserélő ruhadarabok, és egyre elképesztőbb hazugságok, igazi angol humorral fűszerezve. Joe Orton Polgárkukkantó (Amit a lakáj látott) című darabja vérbeli bohózat, miközben kíméletlenül feltárja az uralkodó elit züllöttségét.
A tatabányai Jászai Mari Színház augusztus 27-én elsőrangú szereposztással mutatta be a 60-as évek író-fenegyerekének fergeteges darabját. Guelmino Sándor rendezővel a premier előtt arról beszélgettünk, napjainkban miért aktuális a ]meglehetősen szókimondó és polgárpukkasztó Joe Orton.
[kep1
Mostanában inkább a kortárs darabok foglalkoztatják. Miért?
G. S.: A színház a pillanat művészete, a jelen emberéről szól a jelen emberének, ezért könnyebben is azonosulunk egy mai történettel. Ugyanakkor az igazán jó kortárs darabok a puszta sztorit más dimenzióba emelik például az általános emberi mondanivalóval, a klasszikus darabokhoz képest asszociatívabb szerkezettel, sokszor formai kihívások elé állítják a rendezőt, és ezáltal jobban megmozgatják az ember fantáziáját. De összefügg ez a tatabányai közönség igényeivel is, mert hozzánk a legtöbb vidéki színházzal ellentétben nem a régmúltba révedő közönség jár, kifejezetten a számukra is ismerős problémák, élethelyzetek érdeklik őket, arra vannak kihegyezve, ami bennünket is a legjobban érdekel. Ez nagyon szerencsés egybeesés, mert nem kell a műsorpolitikában kompromisszumot kötni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a klasszikus művek hiányoznának a színház repertoárjáról, de ezeket is kortárs módon közelítjük meg.
Amikor Joe Orton Mr. Sloane szórakozik című darabját rendezte a Jurányi Házban, akkor ismerkedett meg a szerző munkásságával. Mi fogta meg a műveiben?
G. S.: Pályakezdőként nagy felfedezés volt számomra Martin McDonagh, A Piszkavas volt az egyik első sikerem rendezőként. McDonagh az a szerző, aki a posztmodern drámairodalomhoz képest először helyezte vissza a jogaiba a történetmesélős darabot. Sok sorozatot nézett, és a sorozatok lenézett dramaturgiáját rakta egy nagyon eredeti közegbe. Amikor először olvastam Orton-darabot, rájöttem, hogy számomra McDonagh közvetlen előzménye Orton. Szarkasztikus, groteszk humora hasonlít McDonaghra, csak kicsit fésületlenebb módon. Orton a saját közvetlen ihletőjének részben Oscar Wilde-ot tartotta, sokszor játszik rá az ő társalgási darabjainak a stílusára, valójában azt fordítja ki, és ezt a korabeli angol közönség abszolút értette, olyannyira, hogy fel is háborodott rajta. Nálunk Oscar Wilde már nincs a köztudatban, nem játsszuk a darabjait, mert nem is tudjuk őket játszani, nincs meg az elegancia, ami ezekhez az előadásokhoz kellene. Épp ezért izgalmas kihívás számomra, hogy mi rá tudunk-e találni arra a nyelvre, amin ezek a darabok megszólaltathatók úgy, hogy a mai magyar közönség is tudjon rajtuk szórakozni. A Polgárkukkantó ugyanakkor a maga idejében rettentő provokatív, szabadszájú műnek számított, ami görbe tükröt tartott az elit elé, megfricskázott mindent, ami tabunak és szentségnek számított akkoriban. Mára már sokat szelídült a darab, és nem is célunk megbotránkoztatni a nézőinket, sőt, őszintén remélem, tényleg nagyon jókat fognak rajta nevetni, ugyanakkor mégsem egy tét nélküli bohózatról beszélünk, ami elsősorban alkotói szempontból jelent örömet.
Irgalmatlan tempót diktál a szerző, pörögnek a poénok és a jelenetek. A burleszk sajátos technika, elképesztő pontosságot követel. Mennyire okoz nehézséget megküzdeni ezzel a stílussal?
G. S.: Kellően játékosnak kell lenni rendezői ötletekben és színészi megoldásokban, viszont nem szabad az idő rovására menni. Ha nem működik az időzítés, nem működik a humor se, ugyanakkor mit sem ér a tempó, ha az csak szövegdarálást jelent, ha a megszólalások vagy a karakterek nem elég kidolgozottak. Ezeket összehangolni fáradságos munkafolyamat. Egy bohózatnál nem az a lényeges, hogy bonyolult formákat találjon ki egy rendezés, mély megfejtései legyenek a szövegnek, hanem ezzel a kettővel kell ügyesen zsonglőrködni, és persze el kell kerülni a stílustalanság és az ízléstelenség csapdáit. |
Miért Polgárkukkantó lett a címe?
G. S.: Az Amit a lakáj látott cím magyarul teljesen félrevezető. Semmilyen lakáj nincs a darabban, és ha egy néző meglátja ezt a címet, akkor egy 19. századi történetre asszociál, holott szó nincs erről. Kutatómunkám során kiderült, hogy az eredeti címe, a What the Butler Saw tengerparti kukkoldáknak volt a neve Angliában, amikbe be kellett dobni pénzérméket, mintha a tájat néznénk, de közben a fürdőző nőket leshettük meg. Ebbe egy angol néző automatikusan beleértette azt a tartalmat, hogy mi középosztálybeli nézők rá fogunk látni, hogy az elit mit is csinál a zárt falak között. Legalább 60 címet kitaláltunk Crespo Rodrigóval és a fordítóval, Zöldi Gergellyel, végül e mellett döntöttünk, mert a polgárpukkasztás és a kukkolás keveréke, remekül kifejezi, miről van szó.
Hogyan lehet közel hozni a nézőkhöz ezt a groteszk világot, ami tele van őrültekre emlékeztető, végletes figurákkal?
G. S.: Nem őrülteket szeretnék látni a színpadon, ugyanis valójában a szereplők közül csak egy ember nevezhető nem teljesen komplettnek, de annak sem szabad feltűnnie az első pillanatban. Amikor azt mondjuk, egy őrültekházában élünk, nem tomboló őrültekre gondolunk, hanem olyan folyamatokra vagy szituációkra, amiket soha nem gondoltunk volna, hogy megtapasztalunk, ehhez képest szép lassan hozzászokunk. Ez az igazi őrület. Őrületes az is, hogy a darab jó pár olyan kérdést felvet, például az abúzussal, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatban, ami több mint ötven évvel a megírása után is ismerős érzéseket kelthet a nézőben. Mint ahogy az is, hogy a mű szereplői mindig a másik gondolkodását és viselkedését tartják abnormálisnak.
|
vissza
vissza a lap tetejére
