Hogy az opera halott műfaj, azt mindenki tudja. Legfeljebb azt is hozzá szokás tenni, hogy immár háromszáz éve haldoklik, és elég szép a haláltusája. De ettől függetlenül: tényleg haldoklik. Aki ma operába megy, tudja, hogy múzeumba megy, a múlt üzenetét hallgatja, régi emberek régi történeteit nézi, és ezen az sem változtat, ha Wagner isteneinek oldalán géppisztoly lóg, vagy ha
a tüdőbeteg művirágkészítő kisasszony nyakán tetoválás van. Az utolsó opera, ami stabilan a repertoáron maradt, valamikor a múlt század első felében készült. Nagyon ritka élmény, hogy az ember olyan operát lásson, amelyben nem tudja előre, hogy mi fog történni. Többnyire a zenét is régi ismerősként halljuk újra, de a történetet biztosan olvastuk már az Operák könyvében vagy az Operamesékben. Minden operaelőadás a lecke újra felmondása, és az igazi érdekesség nem maga a lecke, hanem a felmondó személye, hangja, híre. Aki pesszimista a világ és a kultúra jövőjét illetően, menjen operába, és igazolva fogja látni-hallani a borúlátását.
Néha azért a borút és jólesik látni, így az ember csak eljárogat az operába, főleg, hogy ma már házhoz jönnek a világ legnagyszerűbb intézményei, vannak közvetítések Londonból és New Yorkból, interneten elérhető Bécs és Milánó. Csak New Yorknál maradva: rendszeresen közvetítik a Metropolitan előadásait, nekem csodálatos élmény, hogy az esti (ott délutáni) eseményeket megbeszélhetem a Frankfurtban élő rokonokkal és a New York-i barátokkal, a világ egyetlen operafalu, ezer és ezer kilométerekre egymástól ugyanazok az élményeink. Például az, hogy A rózsalovag szünetében a színpadról lejövő osztrák basszista olyan kifejezést használ, amilyet nem szokás, legalábbis mikrofonba. Egy úgynevezett négybetűs szót. Szó szerint azt mondja, hogy ha az első felvonás együttesében ő elb... valamit, akkor a többiekkel szúr ki, mert nem tudják, mikor kell belépni. A műsorvezető elkerekedő szemén látszik, hogy erre azért nem volt felkészülve, de hát nincs mit csinálni, a szó már elhangzott, élő a közvetítés, haladjunk tovább. |
Eltelik két hét, újabb közvetítés zajlik, és újra lehangzik a négybetűs szó, néhány három- és ötbetűs szó társaságában. De most már nem az öltözőhöz vezető folyosón, nem egy osztrák énekes szájából, hanem a színpadon, született amerikaiaktól. Ez van a librettóban. A történet sem a szokványos szoprán – tenor – bariton szerelmi háromszög, hanem a bokszoló Emile Griffith élete, aki homoszexuális volt, ami ökölvívóknál nem gyakori jelenség, és az őt ezzel gúnyoló ellenfelét nem szándékosan, de olyan erővel ütötte meg, hogy az belehalt a sérülésébe. És az opera szép, mai, eleven, felkavaró, a közönség szereti, ünnepli az énekeseket.
Lehet, hogy ez a megoldás? Néhány csúnya szó fogja megmenteni az egész műfajt? Nem azt fogják mondani, hogy „gazságod napvilágra jött”, hanem hogy... – be sem fejezem a mondatot. Ha igen, ha így lesz, nem fogom túlzottnak tartani az árat.
|
vissza
vissza a lap tetejére
