Sokan feltételezik, és talán joggal, hogy nyárra egy kissé megbutulunk. Ilyenkor kímélni kell a közönséget, teljes operák helyett inkább legyenek gálák, nagy, bús királydrámák helyett vígjátékok vagy operett, senki sem az élet értelmén és tragikus voltán akar elmélkedni a csillagos égbolt alatt. Nem is tudom, ez vajon jó vagy rossz hír. Úgy értem: azért nem agyalunk azért, hogy
honnét jöttünk és hová megyünk, mert nyáron épp tisztában vagyunk ezzel, vagy nem is érdekel, csak örülünk annak, amik vagyunk és ahol vagyunk. Vagy a hőség tényleg az agyunkra megy, és másra sem vágyunk, csak nézni egy vagy két órán át magunk elé. És hol tudnánk jobban magunk elé nézni, mint a színházban, moziban. Azért megyünk oda.
Persze, nem kell a magunk elé meredéshez feltétlenül más táncoló, éneklő, beszélő emberek segítségét igénybe vennünk. Ott van lehetőségként a könyv is, ezek az úgynevezett nyári olvasmányok. Nyilván a fogalom körvonalai egy kissé bizonytalanok, van, aki nyárinak a szórakoztató irodalmat nevezi, pihenni akar, nevetni, vagy legfeljebb azon izgulni, hogy vajon ki ölte meg az angol arisztokrácia valamelyik ártalmatlannak tűnő tagját. Mások épp ellenkezőleg, élvezik, hogy végre nem percekből és tízpercekből áll az olvasásra fordítható idő, végre el lehet olvasni valami nagyot, hosszút, hatköteteset. A hatkötetessel nincs is semmi baj, azt jelenti, hogy az író és a kiadó gondolt az olvasó teherbírására, mármint a szó szoros értelmében vett teherbírására, mennyi ideig képes és hajlandó az ölében tartani, kezével föltámasztani a könyvet. De egy Vaszilij Grosszman Élet és sors… Minimum ezer oldal, szép papíron, kemény táblával, a védőborító folyton lecsúszik a könyvről. Persze, már azt sem értem, minek a védőborító, engem boldoggá tesz, ha látszik a könyvön, hogy valaki elolvasta, szürkébb az oldala, kopott a borítója, de tudom, hogy még mindig van, aki újságpapírba csomagolja a köteteit. Az más kérdés, hogy a nyomtatott sajtó halódásával egyre nehezebb lesz újságpapírt szerezni, egy idő után nagyobb kincs lesz a csomagolás, mint maga a könyv. |
A lényeg persze nem a méret, hanem a tartalom. Grosszmannál maradva az ember óhatatlanul is megborzong olvasó önmagán. Ül a parton vagy ül a hűtött szobában, néha kortyol egy kis jeges limonádét, miközben felfoghatatlan és (szerencsére és egyelőre) elképzelhetetlen szenvedésekről olvas. Milliók kínzásáról és félrevezetéséről, háborúról, amelynek nincsenek nyertesei, csak halottai, táborokról ezen és azon az oldalon, értelmetlen pusztításról. És egyszerre úgy érzi magát, mintha ő is azok közé a Phuket szigeti turistákhoz tartozna, akik a cunami utáni héten mentek pihenni. Ültek a parton, süttették a hasukat, és körülöttük pusztulás és halál, hordalék között túlélők és kincsek után kutató emberek. Azt hisszük, a lelkünket ápoljuk, az agyunkat fejlesztjük, közben csak a mások szenvedéseiről olvasgatunk, és örülünk, hogy nem akkor és nem ott éltünk. Mintha a tönkretett és elpusztított milliók azért szenvedtek volna, hogy nekünk legyen egy kellemes nyarunk. Pimasz katasztrófaturisták vagyunk, még ha egy lépésre sem mozdultunk ki otthonról.
Nem tudom az ellentmondást feloldani. Még szerencse, hogy itt az ősz.
|
vissza
vissza a lap tetejére
