Évek óta nézem, ahogy csökken a sor az Operánál, amikor az új évadraa bérleteket kezdik árulni. Ma már talán nincs is sor, aki akar, bemegy, megveszi magának a bérletét. Azelőtt a bérlet családi dolog volt, meglehetett újítani, apáról fiúra szállt, jelzett valami elkötelezettséget aműfaj
iránt. Havonta egyszer megölik a trubadúrt, vagy valami hasonlószörnyűség történik, dalban elbeszélve.
A beavatott ember persze enyhe lenézéssel figyelte a bérleteseket. Ezeknek a szertartás a fontos, nem maga a művészet, a produkció, a színvonal. Mikor megveszik a bérletüket, még fogalmuk sincs, hogy ki fog énekelni, vezényelni, Pavarotti vagy Kovács Lajos, nekik mindegy, csak az esemény számít. A szertartás. Ahogy nő be az ember feje lágya, kezdi egyre jobban értékelni a bérleteseket. Talán nem is a szertartás izgatja őket, hanem a mű maga. Talán tényleg mindegy, hogy Pavarotti vagy Kovács Lajos, ha egyszer Verdi a komponista. Sőt. Talán fontosabb, hogy Verdi a komponista, ha Kovács Lajos az énekes. De nem csak erről van szó. Micsoda bizalom kell az intézmény iránt, hogy valaki bérletet vásároljon, és ne külön jegyet. És most már nemcsak az operára gondolok, hanem mindenféle színházi bérletre és bérletesre. Azt mondani, hogy nekem mindegy, csak a színház maradjon ugyanaz, engem érdekel, amit ott előadnak. Akkor is, ha esetleg külön-külön nem vennék valamelyik előadásra jegyet, de ha megkapom bérletben, akkor biztos vagyok benne, hogy nem lesz elrontva az estém. Micsoda lehetőséget adtak a bérletesek a színházaknak azzal, hogy garantálták a jelenlétüket. Lehetett kísérletezni és kockáztatni, nem kellett attól félni, hogy a nézők távol maradnak az előadástól, mert a szerző számukra ismeretlen, vagy mert a rendező túlságosan is ismert, kísérletező kedvéről hírhedett, ma sem lesz egy nyugodt pillanatunk. Lehet, hogy a végén megbánták, hogy elmentek, de legalább volt mit megbánniuk. Ott voltak, látták, nem otthonról fintorogtak. Nem speciálisan magyar problémáról van szó, az egész világban csökken a színházi bérletesek száma. Az emberek egyrészt bizalmatlanok a jövőt illetően, a jó ég tudja csak, mikor tör ki egy újabb járvány, és akkor hiába volt minden várakozás. A covid alatt a színházról, koncertekről kényszerűségből leszokottak egy része rájött, hogy tulajdonképpen egész jól el lehet lenni színház nélkül is, ott a tévé, a streamelés, azt nézek meg otthon, az ágyból, amit csak akarok, és ha nem tetszik, elkapcsolok. Nem kell hozzá felöltözni, autóba ülni, parkolóhelyet keresni, lökdösődni a büfénél, várni a WC előtt, megijedni, ha a szomszéd székben ülő köhent egyet: csak nem valami újabb vírusvariáns? A színházigazgatók kétségbeesetten tördelik a kezüket (nem nálunk), a bérletes előre fizetett ki öt előadást, azt a pénzt használni lehetett magukra az előadásokra, most meg nincs korai bevétel, nem lesz annyira szép a díszlet, ettől jövőre még kevesebb bérletet lehet eladni. Nem lehet kockáztatni, minden előadásnak önmagáért kell megküzdeni, nincs olyan, hogy négy jó elviszi az ötödiket, bár az kevésbé jó. |
vissza
vissza a lap tetejére
