PM Online

A nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét bemutató kiállítás látható a Magyar Nemzeti Galériában július 21-ig. A tárlaton zömmel 1944 és 1947 között készült,
a közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes látható: olyan, zsidó származású, szemtanúvá váló képzőművészek egyedi és sokszorosított grafikái, albumai, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg narratív, figuratív, sőt sokszor képregényszerű formában. A tárlatról Farkas Zsófia kurátort, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár művészettörténészét kérdeztük.
(fotó: Szántó András)

Nyolcvan évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legtragikusabb időszaka zajlott; április 16-án volt a nyolcvanadik évfordulója annak, hogy az első gettót felállították Magyarországon. A kerek évforduló alkalmából a szemtanú művészek műveiből mutatnak be válogatást. Felmerül a kérdés, vajon ábrázolható-e a holokauszt a képzőművészet nyelvén?
F. Zs.: A holokauszt ábrázolhatósága mindig érzékeny és sokat vitatott kérdés volt. A diskurzus egyik megközelítési módja szerint a történtek hiteles bemutatásának alkalmas eszközei és az átéltek bizonyítékai csakis a puszta tények, tehát a helyszínen készült fotók és felvételek, illetve a túlélők naplói és visszaemlékezései lehetnek, más kifejezésforma mellett sérülne az ábrázolhatatlan téma szakrális érinthetetlensége. Ma már tudjuk, hogy az irodalomnak, a képzőművészetnek vagy akár a filmnek fontos szerepe van a holokauszt ábrázolásában, a történetek elmesélésében. Nyolcvan évvel az események után, a túlélő generáció lassú, de megmásíthatatlan távozásával már bizonyossá vált, hogy szükség van a művészet közvetítő szerepére, amikor a holokausztra emlékezünk.

Gyakran hangoztatják, hogy a holokauszt témája a magyar képzőművészetben jóval a háború után, és akkor is csak burkoltan jelent meg. Ezek szerint közvetlenül a felszabadulás után is készültek ilyen témájú alkotások, hiszen a tárlaton főként 1944 és 1947 között készült műveket láthat a közönség.
F. Zs.: Az alkotások nagy része közvetlenül a felszabadulás után készült – a tanúságtétel szándékával, különböző megközelítési módon, ám valamennyi a szemtanúszerep felelősségének tudatában. Az albumok személyesek, intimek, ugyanakkor az egész világnak szóló tanúságtételek. A közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes valóban megcáfolja azt az állítást, hogy a háború után tabu övezte volna a holokausztról való beszédet. A háború után pár alkalommal szerepelt néhány rajz kiállításokon, de ezután a feledés homályába merültek a művek, sok évtizedig nem voltak láthatók. Az elmúlt években viszont a holokausztkutatásban végbement paradigmaváltás következtében kiderült, hogy a háború utáni korai szakaszban sok visszaemlékezés született íróktól és képzőművészektől is. A tárlaton látható, a háború szenvedéseit nyíltan megmutató jelenetsorok több szempontból is eltérnek azoktól a későbbi évtizedekben született művektől, amelyek címükben és/vagy tartalmukban már burkoltan, inkább a kollektív emlékezet részeiként, elvontabb, absztrakt módon érzékeltetik a holokauszt tragédiáját.