Interjú
Emberség és jog válaszútján
2024-11. szám / Vass Antónia
November 23-án mutatták be Brian Clark Mégis, kinek az élete? című klasszikusát a tatabányai Jászai Mari Színházban. Crespo Rodrigo rendezése egy autóbalesetet szenvedett szobrászművész küzdelmeit mutatja be, aki ugyan Dr. Emersonnak köszönhetően túléli a szerencsétlenséget,
azonban nyaktól lefelé lebénul, és úgy dönt, hogy nem akar tovább élni. Az orvost alakító Kardos Róberttel elvekről, jó és rossz döntésekről, valamint a téma aktualitásáról beszélgettünk.
Az eredeti drámát 1978-ban írta Brian Clark. A tatabányai előadásban mennyire törekednek rá, hogy a mai viszonyokra formálják a történetet?
K. R.: Nem akarunk modernizálni, hiszen a darabban felvázolt problémák a mában is érvényesek, nem fontos, hogy az 1970-es években vagy 2024-ben vagyunk.  Ami viszont érdekesség, hogy a drámát kamaraszínházi közegben visszük színre, tehát viszonylag kis térben áll össze az a négy-öt helyszín, ahol a cselekmény játszódik. Ebben a helyszínkavalkádban kell a történetet érthetően és átélhetően továbbadnunk.
Már a darab címe is komoly kérdést feszeget, de az ön által alakított Dr. Emersonnak is élet-halálról kell döntenie. Az ő esetében létezhet jó választás?
K. R.: Úgy gondolom, hogy klasszikus értelemben véve itt nincs jó döntés. Dr. Emersonnak van egy meggyőződése: arra esküdött fel, hogy életeket mentsen. Minden körülmények között ragaszkodik ehhez az álláspontjához, de ez nem jelent érzéketlenséget vagy az empátia hiányát – sőt, nagyon is látja, hogy Harrison min megy keresztül, és mi motiválja, amikor úgy dönt, hogy nem akar tovább élni. Viszont az ő szemszögéből nézve nem képviselhet mást, mint hogy amennyire lehet, megpróbálja meggyógyítani a betegét. Ráadásul itt nem arról van szó, hogy a páciens élet-halál között lebeg, „csak” a mozgásképességét veszítette el, ami ugyan nem kevés, pláne egy alkotó embernél, de megadatott neki, hogy tovább éljen. A kérdés csak az, hogy azokon a mezsgyéken, amelyek megmaradtak, tud-e számára értelmes módon létezni.
Az, hogy Harrison érvelése ellenére Dr. Emerson ennyire szilárdan ragaszkodik a saját elveihez és a törvény adta keretekhez, nem jelent egyfajta megfutamodást? Nem nagyobb bűn szenvedni hagyni a másikat?
K. R.: Egy orvosnak sincs joga véget vetni a betege életének. A darab egy bizonyos pontján egyébként bekövetkezik az a fordulat, hogy az ügy jogi szakemberek elé kerül, de Dr. Emerson akkor sem tesz és tehet mást, mint hogy együttműködik, és nem akadályozza az eljárást. | hirdetés
 |
|
A közelmúltban Karsai Dániel kapcsán a legális eutanázia kérdése komolyan foglalkoztatta a közvéleményt, az eset pedig még inkább aktualitást adott a darabnak. A való életben zajló események mennyire vannak hatással akár az előadás készítésének folyamatára, akár a szerepformálásra?
K. R.: A szerepformálást alapvetően nem befolyásolja, ellenben azt gondolom, hogy ránk, magánemberekre, akik az elmúlt hónapokban végignéztük Karsai Dániel történetét és csodálatos példamutatását, természetesen hatással van. Felelőséggel tölti el az embert és lelki muníciót ad. Biztos vagyok benne, hogy lesznek a nézőtéren, akik összevetik majd a két történetet, és ennek mentén tovább gondolkodnak a látottakon. Nem vonhatjuk ki magunkat Karsai Dániel története alól. Az sem kérdés, hogy aki hasonló helyzetbe kerül, és ilyen veszteség éri, mérlegeli, hogy jelen állapotában ki tud-e teljesedni, és folytatni az életét, vagy sem. Én ezt amennyire lehet, át tudom érezni és megérteni, de például nem lennék képes kioltani egy másik ember életét, sem aktív, sem passzív módon.
A darabban az orvos és páciens oldaláról két nagyon végletes meggyőződés találkozik. A Mégis, kinek az élete? mennyire készteti állásfoglalásra a közönséget?
K. R.: Az előadás ugyan nem erőlteti, hogy a nézők valamelyik oldal mellé álljanak, de biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik határozott véleménnyel hagyják majd el a nézőteret. Az előadásban egyébként döntenek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
