Interjú
A szerelem útvesztőin lavírozva
2025-01. szám / Vass Antónia
Eisemann Mihály és Szilágyi László operett-bohózata, az Én és a kisöcsém – melyet ízig-vérig átsző a szerelem – januártól a tatabányai Jászai Mari Színház színpadán elevenedik meg Király Attila rendezésében. A kedves, humoros történet egyik főszereplőjével, Mikola Gergővel többek
között a karaktere motivációiról, Andersen látszólagos nőgyűlöletéről, a fiatalkori lángolásról és egy új színpadi találkozásról beszélgettünk.
Tíz évvel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színház adaptációjában már játszottad Andersent. Az akkori élmények és emlékek befolyásolják, ahogyan most az anyaghoz nyúltál?
M. G.: Valamilyen szinten mindenképpen hatással van rám, hogy ismertem a művet korábbról, de Tatabányán egy kicsit másképp kerül majd színre, mint Pécsett. Király Attila és Guelmino Sándor néhány ponton átdolgozták a darabot, hol elvettek, hol pedig hozzátettek, a társulathoz igazítva a szöveget. De egyébként is nagyon könnyű kapcsolódni az Én és a kisöcsém világához: ebben az operettben ugyanis – már csak a műfajból adódóan is – a figurák és az emberi sorsok kevésbé összetettek, ezáltal egyszerűbb megérteni őket, a történet pedig nem szól másról, mint a szerelemről. Azt látjuk, hogy különböző korú és hátterű emberek hosszas vágyakozás után végül egymásra találnak, és boldogságban élnek tovább.
Annak ellenére, hogy a karakterek lélektanilag kevésbé összetettek, Andersenre mégis egy elég szélsőséges állapotban talál rá a szerelem, számtalanszor elhangzik vele kapcsolatban, hogy nőgyűlölő.
M. G.: Ez egy nagyon érdekes helyzet, és a próbaidőszak alatt kerestük is ennek az igazságát. Feltehetőleg Andersen azért tolja el magától a nőket, mert a múltban csalódás érhette. Közben azt is látjuk, hogy bár a darab elején a férfi saját magát jellemzi nőgyűlölőként, és minősíthetetlen stílusban beszél Kelemen Katóval, valójában őrületesen vágyik a szerelemre. A második felvonásban van is egy vallomása, amikor kimondja, hogy nők nélkül nem nagyon érdemes élni.
Az előadásban a férfi melyik oldalát szerettétek volna jobban kihangsúlyozni?
M. G.: Király Attilával azt kerestük, hogy milyen trauma vezethetett el addig az állapotig, amiben a darab elején találjuk Andersent. Természetesen egy tisztán nőgyűlölő férfi nem játszható egy egész előadáson keresztül, és önmagában véve a humoros vagy érzelmes részek kigyakorlása sem jelent szerepalkotást. Ennél mélyebbre kell ásni. Azt remélem, hogy ha a néző egy átgondoltan felépített figurát lát a színpadon, felismeri benne a hús-vér embert, akinek a motivációival tud azonosulni és menni vele. | hirdetés
 |
|
A saját életedből és tapasztalataidból mennyire tudtál inspirálódni?
M. G.: Mindannyian voltunk kamaszok, és átéltük azokat az érzéseket, amikről például Andersen is többször mesél az álruhába öltözött Kelemen Katónak. Fiatalként, amikor az ember vére pezsegni kezd, csodálatos, felemelő pillanatokat él át, és persze óriási kudarcokat – legalábbis valahogy ilyennek látjuk akkor a szerelmeket és szakításokat. Aztán ahogy idősödünk, és egyre bölcsebbek leszünk, jobban tudunk lavírozni ezeken az ösvényeken. Az Én és a kisöcsém is ezzel játszik, egy nagyon kedves darab, tele szenvedéllyel.
Kelemen Katót a Tatabányán először látható Széles Flóra alakítja, akivel most találkoztok először színpadon.
M. G.: Valóban nem játszottunk még együtt, de összeköt minket, hogy ugyanaz volt a mesterünk. Mindketten Novák Eszter osztályában végeztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ez pedig rengeteget segít a közös munka során. Úgy érzem, hogy szavak nélkül is értjük egymást, egy mozdulatból tudjuk, hogy mit és hogyan játszik a másik, vagy hogy milyen eszköztárral old meg egy-egy helyzetet. Emellett Flórát nagyon komoly kalibernek tartom a zenés műfaj területén, ugyan még csak pár éve lépett ki a pályára, de már most fontos főszerepeket játszik számos nagy kőszínházban. Boldog vagyok, hogy vele dolgozhatok, és nagyon jól érzem magam a partnereként.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
