Ajánló
Színház a város szélén
2025-02. szám / Váradi R. Szabolcs
Humorban nem ismerek tréfát – mondta egykor az unásig agyonidézettek szerint Karinthy Frigyes. Akkor ezek szerint ő mindig vicces volt? És ha egy színházrendező hazaviszi a munkáját, akkor otthon is jeleneteket rendez? A színészek pedig a konyhájukban egy idő után tényleg egykorvolt
szerepeikből idézve beszélgetnek egymással? Hogy mi a közös ebben a három mondatban? Hát a színház. Egész pontosan a Karinthy Színház.
Az örökségnek súlya van. Mindig. Jó esetben az örököst nem nyomja agyon – nemcsak használja, feléli, amit gondjaira bízott a sors, hanem tisztában van annak értékeivel, és úgy viszi tovább magával, hogy az méltó legyen a rá hagyományozó elődhöz éppúgy, mint önmagához. Ez igaz tárgyi és szellemi értelemben is – ez utóbbi esetben talán még nehezebb is a dolga annak, aki belevág. Mert ugye egykor, amikor létrejött az A valami fontos, átitatja azt egy meghatározó szellem, ami teremtőjének minden porcikájából árad. Annak kell megfelelni.
A Karinthy Színház már létrejöttében predesztinálódott három súlyos örökség cipelésére: hiszen mind a nagypapa Frigyes, mind az apa Ferenc, mind pedig a színházalapító Márton olyan, csak rájuk jellemző, egyéni hanggal bíró részei voltak a magyar kultúrának, ami jó előre kijelölte a Színház művészeti irányvonalát. Egyszerre lenni komoly, ugyanakkor az életet megfelelő humorral kezelni. Jó minőségben. Meglátni a humorban az irónia lehetőségét, főképp az öniróniát. És nem a puszta, öncélú tréfát. Hiszen a legjobban az épít minket, ha és amikor magunkon tudunk nevetni. A „Marci”, míg élt, színházának ezt az utat választotta, ezt az atyai örökséget képviselte: úgy nevettetni, szórakoztatni az embereket, hogy közben ne a gúnyt lássák a görbe tükörben, hanem önmagukat, hogy mitől és mikor lehetne jobb hely ez a kis ország itt, Európa szívében, de legalábbis a fővárosnak ezen a kis városszéli részén, Újbudán.
Aztán megtörtént, ami megtörtént: ideje végén elment ő is kicsit találkozni a család égbe szökött rokonságával. Itt maradt nekünk ez a kis ékszerdoboz, itt Újbudán, ami mára már egyáltalán nem városszéli, és már nem is annyira a szélén van. Igen ám, de hogyan lehetne akkor ezt az örökséget úgy tovább vinni, hogy benne legyen Ő is, és az is, akinek gondjaira bízták? Ha jó gazdái akarnak lenni az utódok a Színháznak, akkor megőrzik mindazt, ami zsigerileg „Marcis” és ettől Karinthys, ugyanakkor úgy viszik tovább azt, hogy nem herdálják el az örökséget, hanem minden művészeti koncepciójukkal tovább éltetik. Fejlesztik és fejlődést generálnak. Úgy újulnak meg, hogy folytatása az addigiaknak, ám közben önmaga frissebb és lendületesebb verziója lesz.
Az elmúlt két évad ezt igazolja. Olt Tamás igazgató és Ilja Bocsarnikovsz művészeti vezető irányítása alatt megvalósult a lehetetlen: egy pici, de fiatal társulat verbuválódott itt a „kelenföldi pampákon” (ahogy Karinthy Márton hívta). A múltból fontos előadásokat, mint például Karinthy utolsó rendezését, a mai napig méltán sikeres Szent Péter esernyőjét műsoron tartották, és kifejezetten a társulatra talált, Magyarországon még be nem mutatott darabokat mutattak be nagy sikerrel (Lemons, Lemons, Lemons..., Bestseller, Kísértetház, Ördögi kozmetika). Vagy szándékosan rájuk, nekik írtak egyet, ha kellett, egy Karinthy Frigyes kabaréjelenetből (A bűvös szék), ezzel is tisztelegve a nagy előd előtt, vagy akár kifejezetten a Nemzet Egyik Nagy Színészének, Bodrogi Gyulának jutalomjátékul (Nagymester). Ugyanakkor nem maradhatnak el a súlyos kérdéseket feszegető, „nehéz” színházi előadások sem, mint például a Marosvásárhelyi Színházzal közösen bemutatott Az anya. Hol nevettetnek (a nemrég 100. – ! – előadást megélt A piszkosak), hol pedig a mesteri zsánerrel keltenek félelmet (Tortúra). Merész terv. Akárcsak az, hogy Olt Tamás a teljesen más kulturális közegből és más színházi nyelven fogalmazó Ilját választotta maga mellé művészeti társul: ennek egyik ékes lenyomata lett a Hamlet – crazy and cool. Kockáztattak és bejött: megtartották régi nézőiket és ugyanakkor újakat is „behúztak”, olyanok is járnak már ide „ki”, akik korábban soha nem voltak még a Karinthyban. | hirdetés
 |
|
Építkezni mindig nehéz, nemcsak egy házat egy családnak, hanem egy színházat, annak minden zugával, csavarjával tényszerű és szellemi értelmében. Megtartani egy-egy régi házrészt, nem hagyni esőnek, szélnek játékául, de hozzáépíteni úgy, hogy egyszerre lássuk abban az újban a régihez való alkalmazkodást és a korral való haladás nagyvonalú íveit. Ez mindig nehéz. De itt, a Karinthy Színházban ez a csupaszív kis csapat minden erejével törekszik rá, láthatóan fejlődnek és úton vannak. Új arculat, új lendület, friss és fontos előadások sora. Folyamatos tervek a jövőre, minden nehézség ellenére előrefelé mennek, teremteni akarnak.
Minden arra predesztinálja őket, hogy vigyázzunk rájuk.
Hiszen tavaly még az is megtörtént, ami eleddig soha: a Karinthy Színház meghívást kapott a késő tavasszal újraélesztett Országos Színházi Találkozóra a fent említett Hamlet – crazy and cool című előadásával, ahol a legjobb 35 év alatti színész díját a címszerepet játszó Karácsony Gergely hozhatta el.
Hát mi ez, ha nem bizonyíték a Jó Útra?
Erre tán még a Karinthyak is csettintenek egyet ott fent: hogy „na, ennek már a fele se tréfa”.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
