HÉV-vel zötykölődtem Szentendréről hazafelé, csodálatos, álmosító élmény, néz az ember a reggeli ködbe, elhúznak mellette romos házak, kipingált szerelvények, és akkor Rómaifürdőnél ott van egy falfirka. Nem is firka, rajz, és azt sem tudom eldönteni, hogy hivatalos rajz, önkormányzati megbízásból készült-e, vagy gerilla falfestés, valakik emléket akartak állítani valakinek, aki a környéken lakott.
Esterházy Péter a falon. Lassan kilenc év telik el az annus horribilis, 2016 óta, amikor elveszítettük két őszbe csavarodott nemzedéki vagy talán több nemzedéki hősünket, nyáron Esterházyt, ősszel Kocsis Zoltánt. Pislogtunk, egy kicsit zavarodottan, egy kicsit kétségbeesetten, mint az árván maradt gyerekek, mi lesz most velünk. Két olyan ember volt, aki valahogy több volt önmagánál, önmaga művészeténél, tájékozódni segítettek a művészeti ügyekben. Akire Kocsis azt mondta, hogy jó, arra mindenki azt mondta, hogy jó. Akit Esterházy elismert, azt mások is elismerték. Amikor Esterházy Péter a tévében azt mondta, hogy Ottlikot nem ismerni „szép, jól fejlett műveletlenség”, akkor másnap ötven példány fogyott el az Iskola a határon-ból. Egyedül az Írók Boltjában. Meghaltak. Úgy éreztük magunkat, mint amikor az árván maradottak rájönnek, hogy ezentúl nekik maguknak kell dönteniük élet és halál, vagy ha nem is ez, de a művészeti jó és rossz ügyében. Jaj, de nehéz felnőttnek lenni.
Logikus módon az első kételyek épp a zenei és irodalmi pápák körül jelentkeztek. Kocsisnál talán kevésbé, a zongorázás mégis konkrét dolog, aki úgy tudja eljátszani az Allegro barbarót, hogy a szerző se tudta jobban, abban nehéz kételkedni. De ami Esterházy életében csak halkan hangzott el bírálat, hogy kérem, azért ez nem olyan jó, vagy hogy ebből a szövegből a jövő nemzedék egy szót sem fog érteni, ezek olyan, a mindennapokba ágyazott szövegek, amelyeknek értelme és jelentősége elvész az idővel. |
Van benne igazság. Amikor a Termelési-regényben a mester előveszi az újságot, és megcsóválja a fejét: „Jaczina, ej-ej, Jaczina”, azt ötven év múlva már biztosan lábjegyzetelni kell. Ma még, bizonyos évjárat fölött, még lehet tudni (legalábbis a férfiaknak), hogy Jaczina Róbert (1935-2015) labdarúgó játékvezető volt, nyilván vitatható ítéletei miatt járt neki a fejcsóva.
Nem is ez az érdekes, hanem hogy mitől lettünk ennyire jövőpártiak. Miért fontos a művészetben a tartósság? Ugyan mit számít, hogy a jövő nemzedéknek jelentenek-e valamit Esterházy Péter könyvei, ha a múlt és jelen nemzedéknek igen. Ebből tanultunk élni, túlélni, nevetni és bosszankodni, főleg nevetve bosszankodni a környezetünkön. Ha valaki fölfestette Esterházy képét a falra, biztosan azért tette, mert számára fontos volt.
|
vissza
vissza a lap tetejére
