Interjú
Egy emberöltőnyi tánc
2025-03. szám / Tompa Diána
25 év, 18 ország művészei, több mint 350 előadás; a Budapest Táncfesztivál számokban. De hogy hogyan épül fel a jubiláló fesztivál, milyen ünnepi programsorozattal készül az intézmény, és melyek voltak az elmúlt évek legemlékezetesebb pillanatai, arról Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója mesél.
Végigtekintve a kortárs tánc palettáján azt látjuk, hogy tavaly ünnepelte harmincadik születésnapját a Bozsik Yvette Társulat és az újjáalakult Szegedi Kortárs Balett, míg a huszonötödiket a PR-Evolution Dance Company és a Duna  Táncműhely, melyek összhangban vannak a Budapest Táncfesztivál megalakulásával is. Hogyan nézett ki belülről 25 éve a táncszcéna Magyarországon?
E. P.: A rendszerváltás miatt ez egy nagyon izgalmas és inspiráló időszak volt, kulturális és társadalmi szinten is, ami a táncművészetre is jelentős hatást gyakorolt, hiszen nemcsak, hogy megnyílt az első Nemzeti Táncszínház (a Táncfórum jogutódaként), de kőszínházi rangra is emelkedett. Ez lehetőséget biztosított arra, hogy egy olyan tervezett és szervezett fesztivált hozzon létre az intézmény, melyben a főszerep az akkor már Magyarországon is elismert táncműfajként jelen lévő kortárs táncé.
Milyen alapelvek mentén épül fel a fesztivál programja? Meghatározza egy rendezőelv a jubileumi évet?
E. P.: A szerkesztési elvben az elsődleges szempont az, hogy minden évben meghívjunk olyan prominens külföldi együtteseket, akik a fesztivál ékkövei lehetnek, emellett pedig a meghatározó, közönségkedvenc magyar együttesek premierjeit vagy budapesti bemutatóit is műsorra tűzzük. Az elmúlt 25 évben számos különböző helyszín adott otthont a fesztivál előadásainak, melyek némiképp determinálták a programokat is, valamint az átmeneti időszakban – amikor még nem vehettük birtokba a Táncszínház új épületét – párhuzamosan több játszóhelyen szerveztük meg a fesztivált. A Nemzeti Táncszínház 2019-es megnyitása óta két játszóhely – a Nagyterem és a Kisterem – adja a fesztivál keretét. Idén 25 éves a fesztivál, ez emberi léptékben mérve is jelentős, egy emberöltő. (Én 1975-ben kezdtem el táncolni, tehát ötven éve köteleződtem el a táncművészet mellett, így ez az idő a saját tánctörténetemben is meghatározó.) Az emberöltő kifejezés pontosan leírja azt, hogy ahogyan az öltések fonódnak egymásba, úgy karolják át az eltelt évek is egymást, ezért úgy döntöttünk, hogy a jubileumi fesztivál műsorával is ezt a folytonosságot szeretnénk megjeleníteni. Így színpadra lép a táncművészet mindegyik generációja, az igazán fiataloktól kezdve egészen a műfaj veteránjaiig. A meghívott külföldi együttesek közül ketten is – Nederlands Dans Theater, Gauthier Dance – Theaterhaus Stuttgart – a junior társulatukkal érkeznek, és megmutatják a fizikai erő és az állóképesség határait a több koreográfiát is magába foglaló estjeiken. Emellett a Kisteremben olyan egészen egyedülálló premiereket tűzünk műsorra, ahol azon előadók lesznek a főszereplők, akik neve nemcsak garancia, de fémjelzi is a magyar táncművészetet, akik nélkül ma nem lenne ugyanaz a műfaj. Frenák Pál koreográfiájában Lőrinc Katalin lép fel, Uhrik Teodóra tánccal meséli el lenyűgöző pályáját, majd végül gésaként tűnik fel az ezerarcú Bozsik Yvette. Valamint szintén a Kisteremben köszönthetjük a Budapesten élő, de a Fülöp-szigeteken született Joe Alegadót, aki több mint ötven év munkáját gyűjtötte össze Bits and Pieces című új darabjában.
Úgy tűnik, a korosztályi sokszínűség mellett a jubileum lehetőséget biztosít a női táncművészek üneplésére is.
E. P.: Azt hiszem, Hágai Katalin (Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar táncművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja – a szerk.) mondta, hogy a fiúk azért előbb feladják. Itt is megmutatkozik a nők hihetetlen kitartása.
Nézőként egy kortárs előadás esetében a klasszikusabb, archaizált művek vagy az absztraháltabbak állnak közelebb hozzád?
E. P.: Nézőként és igazgatóként egyaránt nyitottnak kell lennem, így nemcsak a Budapest Táncfesztivál, hanem a Nemzeti Táncszínház havi programjának összeállításakor is kiemelten figyelünk arra, hogy a műsorban ugyanúgy jelen legyenek a karcosabb, szabad asszociációs produkciók, mint ahogy a történetmesélő, klasszikusabb darabok, hiszen míg egyesek elvetik a régi formákat, addig másoknak épp ezek nyújtanak kapaszkodót. Szerencsére a különböző stílusok tökéletesen megférnek egymás mellett, együttesen teszik teljessé a kortárs táncművészet palettáját.
2013 óta igazgatod a Nemzeti Táncszínházat. Ez idő alatt előfordult, hogy személyes preferenciád is megjelent a külföldi előadók esetében, és fellépett egy-egy (titkos) favoritod?
E. P.: Több együttes előadását is nagyon vártam, például 2013-ban köszönthettük Budapesten a Grupo Corpo társulatát, akikről nagyon sokat hallottam korábban, mikor Brazíliában jártam. Emellett örökké emlékezni fogok a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo csodálatos és formabontó előadására, az energiától izzó Hofesh Shechter Company produkciójára vagy az egyedülálló látványvilágú Shen Wei Dance Arts darabjára, akik már kétszer is részt vettek a fesztiválon.
Felteszem, egy fesztivál az emlékezetes előadásokon túl számos váratlan problémát, megoldandó feladatot is tartogat.
E. P.: Előfordult, hogy az egyik vendégművészünknél húsvét vasárnap derült ki, hogy vakbélgyulladása van, és kétségbeesetten vittük egyik kórházból a másikba, míg végül húsvét hétfőn megműtötték. De olyan is megtörtént, hogy éppen akkor tört ki az Eyjafjallajökull vulkán, mikor a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo indult volna Budapestre. Miután lezárták a légteret, egy gyors válságértekezlet után arra jutottunk, hogy az egyetlen esély arra, hogy megérkezzenek, az, ha a társulat buszra száll. Szerencsére rugalmasak voltak, és belementek, így már „csak” egy buszt kellett vasárnap találni Spanyolországban, ami elviszi őket Torinóba, ahol addigra már lefoglaltuk egy magyar utazási iroda helyben lévő járatát. Ekkor eszembe jutott egy baszk néptáncegyüttes, amelyiknek a vezetőjével Tata (Novák Ferenc Tata – a szerk.) már korábban összekötött, de még soha nem beszéltünk telefonon, csak e-mailen egyeztettünk. Fölhívtam, és miután bemutatkoztam, elmondtam neki, miért keresem, majd néhány másodperces döbbent csönd következett. Ezt követően szerencsére nem szakította meg a hívást, hanem segített. Így hétfőn reggel elvitték a Trockadero együttesét Torinóba, ahol másnap átszálltak a magyar utazási iroda buszára, és még aznap este, bár kissé meggyűrve, de megérkeztek Budapestre, hogy elvarázsolják a magyar közönséget. | hirdetés
 |
|
Február 21-én váltak nyilvánossá az idei külföldi fellépők nevei, akiknek az előadásaira egészen március 14-ig kedvezményes áron lehetett jegyet váltani. Kettőről már esett szó, de talán a legnagyobb névről még nem.
E. P.: Ez az Akram Khan Company, és a Chotto Desh című szólóprodukcióval érkezik, mely több szempontból is érdekes. Egyrészt a darab a világhírű táncművész-rendező Akram Khan személyes ihletettségű koreográfiája, melyben egy kisfiú történetét követhetjük nyomon Bangladestől Nagy-Britanniáig. Másrészt ez a fesztivál nyitóelőadása, tehát a Nagyszínpadon egy szólóprodukcióval indulunk, ami habár vizuálisan is egészen egyedülálló, mégis kérdés, hogy a művész egymaga be tudja-e tölteni a színpadot. A produkció nemzetközi visszhangja szerint a Chotto Desh egy lenyűgöző előadás, és biztos vagyok benne, hogy a magyar közönségnek is feledhetetlen élmény lesz.
A Budapest Táncfesztivál részét képezik a kiegészítő programok is. Idén mire lehet számítani?
E. P.: A fesztivál nulladik napja évről évre a színházi nevelésé, hiszen elkötelezetten hiszünk abban, hogy minden a fiatalokkal kezdődik, hogy milyen az ő első találkozásuk a műfajjal. Ez a nap kicsit szimbolikusan a kezdet: a gyereklét, a táncos pálya első időszaka, amikor megtesszük tanulóként az első lépéseket. A jubileumi program részeként idén nemcsak a külföldi előadások után lehet közönségtalálkozón részt venni, hanem a hazai előadók esetében is. Egy-egy ilyen esemény mindig jó alkalom arra, hogy többet megtudjunk a darabról, az alkotói szándékról, kicsit az ő szemükön keresztül tekintsünk a látottakra, valamint ne csak a színpadon vagy a kulissza mögött elbújva lássuk a művészeket, hanem személyesen is legyen lehetőség találkozni velük. Emellett a fesztivál részeként, de külső helyszínen, az Olasz Kultúrintézetben kerül megrendezésre Simone Ghera olasz fotográfus kiállítása, aki Budapest ikonikus helyszínein készített képeket magyar táncművészekről.
Van olyan álmod, amely még megvalósulásra vár a Budapest Táncfesztivál keretében?
E. P.: Örülnék egy olyan produkciónak, ami kilép a konvencionális „színpad kontra nézőtér” felállásból, és kihasználja a Nemzeti Táncszínház különleges, mobil nézőterét, amelyet el lehet forgatni, összehúzni, kreatívan használni. Amikor eltűnnek a helyzet és tér szülte kötöttségek, és szabadon lehet álmodni, kicsit úgy, mint gyermekkorunkban, amikor például kartondobozokból készítettünk óriási labirintust.
...és hogy egyszer a fesztivál programjában lásd a neved mint alkotó?
E. P.: Tatáéknál én is tagja voltam a koreográfusi ambíciókkal rendelkező körnek, de őszintén megvallva nem ebben látom a saját utamat. Korán felismertem egy-két „majdnem jól sikerült” koreográfiám után, hogy ehhez nincs elég tehetségem, számos területen tudok többet nyújtani, mint a kreációs munkában. Mindig csodálkozva nézem azt, hogy míg valaki összerak egy sorozatot, ami ha nem is izzadságszagú, de olyan iparosmunka, addig a másik munkája művészetté, táncművészetté emelkedik. Ennek felismerése miatt azok, akik erre a „varázslatra” képesek, a maximális tiszteletemet birtokolják.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
