PM Online | Színház

Lengyel Ferenc ismét a József Attila Színházban rendez: a Portugál, a Made in Hungária, a Vértestvérek és Az ötödik pecsét után ezúttal a Fedőneve: Kobra kerül színpadra. A március 28-i bemutató előtt a rendezővel beszélgetek a darab különös, balkáni ízű, groteszk világáról és arról,
hogyan lesz a gengsztermítoszból féktelen színházi komédia.

A darab műfaja zenés krimikomédia. Szerinted melyik összetevő a legerősebb: a krimi, a vígjáték vagy a zene?
L. F.: Számomra a legfontosabb, hogy ez egy erős komédia. Az a célunk, hogy a nézők nagyon sokat nevessenek, és ehhez tulajdonképpen minden adott. Tasnádi István szövege tele van jó mondatokkal, pontos szituációkkal és olyan fordulatokkal, amelyekből könnyen születik humor. Ehhez társul egy nagyszerű színészgárda. A krimiszál végig jelen van. Az alapkonfliktus: egy nő mindenáron meg akar szabadulni a férjétől, ezért felfogad egy bérgyilkost, hogy „eltakarítsák” az útból. Csakhogy a tervbe folyton beleakadnak csetlő-botló figurák, és ettől az egész egy ponton már-már burleszkszerűen működik.

Milyen előzménye van ennek a darabnak? Szerinted mi az a humorforrás benne, amitől ennyire időtálló és ennyire működik ma is?
L. F.: Először Galóca címen láttam Ivan Kušan horvát szerző darabját; főiskolás voltam, és Benedek Miklós rendezte a Katona József Színházban. Emlékszem, már a főpróba környékén is volt bennük némi aggodalom, hogy „mi lesz ebből”, aztán óriási siker lett, elképesztő humora van. A világa kicsit olyan, mint amikor az ember a nagy, ikonikus gengszterfilmek figuráira gondol, A Keresztapától kezdve akár a Dühöngő bikáig, megvannak benne a „nagy” gengsztergesztusok, a kemény pózok, minden adott lenne… csak éppen már nem működik a rendszer. Ezek az emberek megöregedtek. És ettől lesz igazán vicces és közben emberi. A főhősünk papíron rettenthetetlen, a Balkán vérengző bérgyilkosa. Csakhogy vaksi, fáradt, és a fenyegető gesztusok rendre visszafelé sülnek el. Előkapja a kést és hadonászik, aztán természetesen a saját kezét vágja meg. Be akarja tölteni a pisztolyát, kigurulnak a golyók. A „legendából” egyszer csak esendő, ügyetlen ember lesz. A darab ment a Thália Színházban is Balkán Kobra címen. Tasnádi István részben átírta, így jutottunk el a Galócától a Fedőneve: Kobráig.

A főbb szerepekben a Kobra Cserna Antal, Juraj Ardonjak Zöld Csaba, a feleség, Ankica Kónya Merlin Renáta. Hogyan gondolkodsz a karakterekről?
L. F.: Cserna Antalt régóta ismerem, dolgoztam is vele. Kiváló színész, nagyszerű kolléga, az életben is megértő, figyelmes, a humora lehengerlő, és pont ez az, ami a Kobrához elengedhetetlen. Ardonjak (Zöld Csaba) egy ösztönlény, egy dúvad, aki becstelen eszközökkel harácsolt össze hatalmas pénzt, seftel, és bármire képes, hogy még többet szerezzen. Minden nőre ráröppen. Ankica (Kónya Merlin Renáta) többre vágyik. Rossz az ízlése, rossz könyveket olvas, mégis fitogtatja, mintha valami emelkedett szellemi világ képviselője lenne. Az íróval sokat beszéltünk arról, hogy ebben a darabban nincsen igazán „szerethető” figura. Mi mégis arra törekszünk, hogy a néző legalább időnként megértse őket, miközben a jellemük tele van gyarlósággal, önzéssel, hiányosságokkal. Attól, hogy valaki gonosz, még nem biztos, hogy a vele szembeni „igazságtétel” tiszta ügy. Olyan ez, mint a klasszikus királygyilkosság dilemma: ha megöljük a zsarnokot, talán jót tettünk, de attól még gyilkoltunk, és ennek van erkölcsi következménye. A darab ezt a bizonytalan, csúszós erkölcsi talajt is megmutatja: ha te gonosz módon bánsz el egy gonosszal, attól még nem mentesülsz sem az igazságszolgáltatás, sem az erkölcsi megítélés alól. Ez a feszültség adja a történet súlyát és közben a humorát is.