A nemzedékek közötti szakadék néha egészen hétköznapi pillanatokban is egyértelmű. Ki az, aki, ha a pontos időt akarja tudni, a csuklójára tekint, és ki az, aki a zsebébe nyúl, hogy megnézze a telefonján. Ki az, akinek a fényképezés azt jelenti, hogy benéz egy kis lyukon, és onnét látja a nagyvilágot, és ki az, aki mellmagasságban maga elé tart egy képernyőt.
Ki az, aki még emlékszik, mi is volt a zacskós kakaó? Mindennapjaink része tizenéves korunkban. Egyébként valami szörnyűség, híg, vékony tejben feloldott szürke por, mégis ez volt egy generáció számára a mindennapi csemege. Edzések, tornaórák után mindenki előhalászta a zsákjából, kiharapta a nejlonzacskó sarkát, és boldogan szívta magába a szürkés, édes, feltehetően nem túl egészséges löttyöt. Olyan a zacskós kakaó sokak számára, mint Kosztolányinak az Üllői úti fák. Hittük, örök az ifjúság.
Egészen addig, míg a tejgyár élére új igazgató nem került. Új seprő, jól kellene sepernie, így rögtön az első intézkedése az volt, hogy a kakaó csomagolásán változtatni kell. A zacskót nem lehet lecserélni, de legalább be lehet sötétíteni, így nem látszik a gyanús beltartalom, nem látszik, hogy a föl nem oldódott kakaópor hogyan rakódik le a zacskó belső oldalára. Kicsi változás, és mindenki jól jár vele.
Senki nem járt jól vele. A legkevésbé a tejgyár, mert a kakaó eladása drámaian lehanyatlott, az emberek nem hitték el, hogy a kakaó ugyanaz, csak a csomagolás változott, nem tetszett nekik a sötétbarna nejlonzsák, nem ízlett a kakaónak mondott lötty. Talán fölnyílt a szemük, végre annak érezték a kakaót, ami valóban volt, híg, íztelen, szürke lének. A tejgyár rögtön intézkedett, visszaállították a régi állapotokat, újra átderengett a szürke zacskón a leülepedett por. Hiába. Reklámkampány indult a zacskós kakaó nagyszerűsége mellett, de már késő volt. A varázs megtört, megbukott a termék, már évtizedek óta nem kapni a zacskós kakaót.
Most jobb? |
Nem tudom. Számomra az egészből az a legfőbb tanulság, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekhez nem szabad hozzányúlni. Elfoglalták a helyüket a kánonban, és a világ sokkal egyszerűbb és átláthatóbb hely, ha az ilyesmit nem bolygatjuk. Ha jönne valaki, és bebizonyítaná, hogy a magyar operatörténelem legnagyobb basszusa mégsem Székely Mihály volt, talán igaza lenne, de mire menne vele? A legrosszabb esetben átkeresztelnék a Székely Mihály utcát, de biztosan nem egy másik operaénekesről kapná a nevét. Ha valaki az ellen érvelne, hogy Munkácsy vagy Csontváry volt a két legnagyobb magyar festő, mire menne vele? Tegyük föl, hogy hisznek neki. De rögtön megkérdeznék: jó, de akkor ki a legnagyobb magyar festő? Na ugye.
Örülni kell a legnagyobbjainknak. Örülni, hogy legalább a múltban tudunk tájékozódni. Mert a jelen, az sajnos elég bonyolult.
|
vissza
vissza a lap tetejére
