Képről képre
Hétköznapi dráma – Karosi Júlia jazzénekesnő egy Manet-képről
2014-03. szám / Eszéki Erzsébet
Nemrég jelent meg Karosi Júlia második lemeze, nem is akárhol: a New York-i Dot Time Records kiadónál. A Hidden Roots című lemez ősbemutatója a Budapesti Tavaszi Fesztiválon volt, a Karosi Júlia Quartet pedig április végén Stuttgartban ad koncertet, majd a rangos brémai Jazzahead! fesztiválon, 30-án pedig ismét itthon, a Művészetek Palotájában. Edouard Manet: A Folies-Bergere bárja című festménye kapcsán beszélgettünk.
Nem gondolkodtál sokáig a képválasztáson, ennyire meghatározó volt a találkozásod ezzel a képpel?
K. J.: Az ELTE esztétika szakán volt egy óránk, amelyen Manet és Zola művészetével, a köztük lévő párhuzamokkal foglalkoztunk, a Zola-regényhősök és a Manet-alakok közötti kapcsolatokat elemeztük. Akkor mély hatással volt rám ez a kép, amelyen már a perspektíva is izgatott: a központi figura, a fiatal lány egy hatalmas tükör előtt áll, de nem szabályos tükörképet látunk mögötte. Érdekes részletek derülnek ki a tükörképből, például ott az a férfi, aki szemben áll a lánnyal, aztán belóg két láb a képbe a bal felső sarokban, egy artista lába lehet. Meg elől ott egy nő fehér ruhában, kissé mintha a bárpultnál álló lány párhuzama lenne.
A lány áll velünk szemben, de nem néz ránk, a mögötte kirajzolódó világ pedig csupán tükörkép, amelyben például a jobb szélen lévő férfit sokáig észre se vettem, annyira lekötött a központi figura, a lány. Mivel csak őt látjuk szemből, ez a valóság, az ő szomorúsága?
K. J.: Egyszerre van jelen a tömeg és a bárpultnál álló lány, aki az egész aurájával, a tekintetével hihetetlen magányt áraszt. Talán ez a kontraszt fog meg leginkább, az, hogy ilyen összetetten benne van a képben a nagyvárosi lét. Az az érzés, hogy ott állunk egy tömeg közepén, és mégis rémesen magányosak lehetünk.
Ennek a szép lánynak a szeméből süt a bánat, mégis ott kell állnia, egy vidám helyen lévő bárpultnál. Biztosan előfordult már, hogy valami miatt szomorú voltál, mégis ki kellett állnod a színpadra, igaz, talán éppen az éneklés segíthet?
K. J.: Ez a kávéházi vagy orfeumi környezet, az esti-éjszakai élet az életem része, nyilván ezért is közel áll hozzám ez a kép. Sok minden hat ránk, nekem is vannak rossz érzéseim, napjaim. De valóban sokat segít éppen a zene, a munkám, egy jó koncertélmény átlendíthet a bánaton is. Ilyenkor mindig azt érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy ez a pályám. Nemrég mesélte egy zenész kollégám, hogy rendszeresen meditál koncert előtt. Pontosan ezért, hogy ne azt vigye magával, amilyen hatások aznap érték. Más állapotban kell lennem ahhoz, hogy fellépéskor a maximumot tudjam adni, ehhez pedig jól jöhet egy ilyen feladatsor, amit magamnak is kitalálhatok. Nekem sokat segít koncert előtt, hogy végigfuttatom magamban az egész műsort, arra összpontosítok. Ha mondjuk átvágtak a boltban aznap, akkor is át kell tudnom állítani a tudatomat arra, hogy csak a fellépésre koncentráljak.
Édesanyád, Pászthy Júlia neves énekesnő, az ő példája is fontos lehetett?
K. J.: Anyukám elképesztően extrém példa, több énekesnő megrökönyödött azon, hogy este premierje volt, délben meg még szilvás gombócot főzött nekünk. Az ő idegei kötélből vannak. Van, aki aznap nem szólal meg, vagy csak teát iszik. Anyukám viszont soha nem csinált semmiféle szeánszot a fellépésből. Ebből a szempontból is jó példa számomra, hiszen azt láttam: lehet ezt úgy végezni, hogy a fellépés az élet lehető legtermészetesebb része legyen. Ő soha nem játszotta a dívát, soha nem voltak hisztijei. Sokat jelentett számomra, hogy láttam: lehet így is.
| hirdetés
 |
|
A jazz közege sokkal természetesebb, mint például az opera világa, nem követeli meg a képen is látható csillogást. De szereted az eleganciát? Nemrég felléptetek az Ezüst Rózsa Bál nevű operabálon, jól érezted magad nagyestélyiben?
K. J.: A kép láttán eszembe is jutott az operabál, amely rendkívüli módon elegáns rendezvény. Jól éreztem magam nagyestélyiben, érdekes kontraszt volt ez a jazzhez, nem volt benne semmi feszültség, összeférhetetlenség. A jazz bámulatosan sokféle, rengeteg szín, árnyalat van benne. Olyan dalokat választottunk, amelyek jól illettek az operaházi környezetbe. A kvartettemben játszó fiúkra is büszke voltam, jól állt rajtuk az elegáns öltöny.
Nem gondolkodtatok azon, hogy egymáshoz öltözzetek?
K. J.: Éppen az operabál után vetettem fel, hogy jó lenne valamilyen egyening. Szerintem az ízléses, finom, akár elegáns öltözék is hozzátartozik a jazzhez, egy kis klubban is. Amikor kiállok a színpadra, akkor a külsőmnek is valamilyen stílust kell képviselnie. A ruhával sok mindent ki lehet fejezni, az is én vagyok, amit a ruhám tükröz, hiszen én választottam. Még az aznapi hangulatomat is érzékeltetheti. Fontos megmutatnom, hogy nekem ez ünnep, ha kimegyek a színpadra, és szeretnék valami különöset adni a nézőknek, akik megtiszteltek azzal, hogy eljöttek. Ezt például a roma zenészek nagyon tudják, a fellépésekkor elegánsak, finom anyagból készült ruhákat, öltönyöket hordanak. Az ember már kicsit kihúzza magát, ahogy így látja őket kijönni a színpadra, noha még nem is zenéltek. A megjelenésünkkel is jeleznünk kell azt, hogy itt most valami különlegeset, nem hétköznapit szeretnénk nyújtani.
Szívesen fölvennéd fellépéskor például a képen látható lány ruháját?
K. J.: Abban a korban rendkívül nőiesek voltak a ruhák, a képen is kiemeli a ruha a lány sudár alakját. Szívesen belebújnék. A kis kiegészítők is szépek, a fülbevaló, a nyaklánc, a karkötő, kevés csipke. Minden decens, ezért is erős a kontraszt, az, hogy közben mennyire szomorúan néz a lány. Még két ok miatt választottam ezt a képet, az egyik kapcsolatban áll a zeneszerzői munkásságommal: maga az impresszionista stílus közel áll hozzám, én is impresszionista módon, erős hangulatok alapján írom a dalainkat. Ez főleg az első lemezemre igaz, de a most megjelent második albumomra szintén. A bennem lévő hangulatot szeretném a dalokkal reprodukálni. A másik ok maga a téma. Az első lemezem központi témája volt a kószálás, a képen pedig a nagyvárosi elveszettség érzékelhető, ami az első lemezemen hallható dalokra rímel. Ezért is csodálatos az éneklés és a zeneszerzés, mert meg tudom ragadni az időt, amely ezeket az érzéseket rögzíti. Kevés dolog ad olyan teljes élményt nekem, mint a dalírás.
Talán zene szól a képen látható helyen is, úgy ülnek ott a nők, mint egy orfeumban, az egyik nő távcsövet tart a szeme elé.
K. J.: A tükörképben az is érdekes, hogy mintha minden elcsúszott volna. Semmi sem olyan, mint ahogy azt szemből látnánk. Az erkély, orfeumi karzat nem is lehetne igazából egy vonalban velünk, ez is különös lebegést ad az egésznek. Az alsó részt nem látjuk, lehet, hogy ott van a zenekar? A bal felső sarokban benyúló két láb hol van a valóságban? Fent? Aztán ott a sok, egyforma férfialak a tükörképben, mindannyian feketében vannak, fekete cilinderrel. Egybemosódnak, tömeggé válnak. Talán ott van köztük valaki, aki miatt ennyire szomorú ez a szép, fiatal lány. De az is eszembe jut erről: ilyen egyforma férfiak közül kellene a lánynak párt választania? Ez is szimbolikus. Bámulatosan komplex módon jelenítette meg mindezt Manet, nekem ez a sűrítettség borzasztóan tetszik.
Edouard Manet (1832–1883): A Folies-Bergere bárja (1882)
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
