RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. szeptember 20., péntek
Friderika

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Szabadabb, könnyebb
2019-03. szám / Fáy Miklós

Ahogy Somló Tamás énekelte a Nem adom felben: én eldobáltam mindenemet, hogy szabadabb, könnyebb, gyorsabb legyek. Ez, persze, minden ifjú ember számára csodálatosan vonzó, csak szaladunk a szélbe, és élünk, ahogy kell. Ahogy kell? – kérdez vissza ugyanaz az ember tizenöt
év múlva. Mert szép dolog a szabadság, de mire használjuk, ha üres a fejünk? És elkezdődik a gyűjtés, könyvek, lemezek, élmények. Már nem dobálhatjuk el mindenünket, mert nincs szívünk hozzá. Ott van ezer elolvasatlan könyv, száz meg nem hallgatott lemez.
Ez, persze, a régi állapot. Ma újra és újra rácsodálkozhatunk, hogy a kultúrához nem kell feltétlenül bir­to­kol­nunk is a kultúra hordozóit. Elég, ha nálunk van a megfelelő közvetítő eszköz. Nincs szükség cso­dá­la­tos könyvtárszobára, polcokhoz támasztott létrára, bódító pipaillatra, csak egy könyvolvasóra, amelyre többé-kevésbé azt töltünk le, amit akarunk. Egy könyvet úgyis egyszer szoktunk elolvasni (nem számítva Tolsztoj és Thomas Mann regényeit), miért tárolnánk a sok összefűzött papírt? Hasonló a helyzet a zenével. Nincs már szükség a sokezres bakelit- és CD-gyűjteményekre, egy zeneszolgáltatónál a havi díj kevesebb, mint egyetlen CD ára, és ezért a pénzért meghallgathatom, mondjuk az összes Cosi fan tuttét, amit csak meghallgatni érdemes, egy egész hétvégét eltölthetek Mozarttal, anélkül, hogy bekapcsolnám a lemezjátszót.
Nyilván vannak, akik azt felelik erre, hogy na jó, de a könyvnek illata, súlya, tapintása van, a lemeznek meg borítója, kísérőszövege. Ott a szertartás, ahogy az ember beül a karosszékébe, kinyitja a könyvét, felgyújtja a lámpát, és ellibeg egy szebb (vagy épp csúnyább) világba, ráhelyezi a tűt a korongra, és hallgatja a kimondhatatlant. Azt felelem nekik szabadon és könnyen, hogy összetévesztitek a kancsót és az italt, a tartalmat és a formát. Mintha elmennétek egy nagyon finom vendéglőbe, leülnétek, hosszan tárgyalnátok a pincérrel, szalvétát egyengetnétek az öletekbe, és anélkül távoznátok, hogy egyetlen falatot is ettetek volna.
hirdetés

Eddig jutottam, amikor a nagy szabadságban hirtelen megirigyeltem Seusót. Az ismeretlen gazdag urat, akinek valahol a Balaton környékén volt a háza a római időkben, s akinek a kincseit most megbámulhatjuk a Nemzeti Múzeumban. Tényleg kincsek, tényleg hatalmasok, menekülni nehéz lehetett volna néhány tízkilós tállal a batyuban. Nézem a kancsó nyakán a pórázra kötött leopárdokat vagy a tálon az épp női ruhában ácsorgó Akhilleuszt. Ez mégis másféle szépségimádat volt. Nem voltak intézmények, ahová el kellett menni ahhoz, hogy szép tárgyakat lásson az ember, hanem be kellett menni a fürdőszobába, és elő kellett venni a kozmetikai dobozt. Vagy le kellett eszegetni a tálról a nagy sült húsokat, hogy napfényre kerüljenek a finom domborművek, telt keblek és atletikus izomzatok. Más a viszonya a szépséghez annak, aki fogja, szagolja, harapja a szépet, mint annak, aki emelkedett állapotban, lelki szemekkel bámulja ugyan­azt az üveg mögött.
Lehet, hogy mégsem olyan nagy csapás gazdagnak lenni.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor