Impresszum | Előfizetés  
  2024. május 20., hétfő
Bernát, Felícia

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Megterhelő munka, de soha nem unalmas Krisztik Csabának lenni
2023-10. szám / G. A.

Krisztik Csaba neve már tíz éve Székesfehérvárhoz köthető, ám nem csak a királyok városa ismeri (el) a Jászai Mari-díjas színészt. A Vörösmarty Színház társulatának tagja Debrecenben és Budapesten is maradandót alkotott, de pályafutása nem merül ki a teátrum világában; népszerű
filmekben és sorozatokban is szerepel, ráadásul idén a Színikritikusok díjának egyik várományosa volt.

Idén a Színikritikusok díjának egyik várományosa volt a „legjobb férfi e­pi­zód­sze­replő” kategóriában, végül mégsem ön nyert. Mit szól ehhez?
K. Cs.: Egyáltalán nem szomorított el, hogy más nyert, innen is gra­tu­lá­lok Gyulai-Zékány Istvánnak. Már az fantasztikus és megtisztelő, hogy egyáltalán érdemesnek találtak arra, hogy kiemeljenek a ren­ge­teg előadás és színész közül. Ezen felül ha még díjazást is kap az ember, az már csak pont az i-re. Bízom benne, hogy akit a kritika ér­de­mesnek talál rá, az a jövőben is eljön, megjelenik az eseményen, és abban a pár órában legalább közösen lélegzhetünk együtt.

Hol helyezné el ezt a jelölést a kitüntetések rangsorában?
K. Cs.: Nem szoktam rangsorolni a kitüntetéseimet. Kicsit olyan az, mintha otthon ülnék, és nézegetném, hogy melyik díj a fontosabb számomra. A színház a pillanat művészete, még akkor is, ha hosszú időn keresztül gyakorolunk egy-egy jelenetet vagy előadást. Mégis akkor, abban a pillanatban születik valami, amikor a közönség előtt állunk, és velük együtt mozgunk. Hogy aztán az adott előadás után ki mit visz haza, az mindenkinek az egyéni meglátása. Ugyanígy gondolkozom a díjakkal kapcsolatban is. Egy jelölés ott, akkor, abban a pillanatban az adott év valamilyen összefoglalása, amellyel el akarják ismerni, hogy az ember valamit jól csinált. Azért sem szeretnék nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek a mostani jelölésnek, mert az már egy olyan mér­tékű exhibicióról szólna, ami nem egészséges.

A jelölést a Julius Caesar című darabban nyújtott szerepéért, a politikus Caius Cassius megformálásáért kapta. Mit érdemes tudni az előadásról?
K. Cs.: Ez a darab a római kor egyik kiemelt vezérének politikai összeomlásáról szól. Caesar épp a csú­cson volt, és azt gondolta, még nagyobb államférfi lesz belőle. Az előadásban minden benne van, ami egy jó drámához, tragédiához, háborús drámához szükségeltetik. Rendkívül akciódús, hihetetlenül izgalmas alkotás thriller elemekkel, már ha lehet ilyet mondani Shakespeare-nél. A drámaíró rendkívül élesen látta a nézők érzelmi, valamint a kommerszre való igényét.

Vannak benne aktuálpolitikai elemek?
K. Cs.: Mivel ez egy politikai dráma, szerintem az a jó, ha a néző tud azonosulni a karakterekkel. A darabot ennek megfelelően próbáltuk a mai fül és szem számára formálni. Hogy ez éppen a magyarországi napi politikának megfelelő előadás-e? Nem. A színház feladata, hogy mindenkihez szólni tudjon. Az előadás azoknak is szól, akik ma a politikát csinálják, de nincs kizárólagosság, nincs olyan, hogy ha te ilyen vagy, akkor neked ez nem szól, ha te olyan vagy, akkor neked az nem szól; mindannyiunknak szól, közösen kell elgondolkodnunk a saját társadalmi problémáinkon, hiszen mindannyiunkat érinteni fognak.
hirdetés

Tíz éve dolgozik Székesfehérváron. Mit adott önnek a város mind emberileg, mind szakmailag?
K. Cs.: Rendkívül jó szerepeket, egy szuper, nyitott színészi közösséget, amelyben otthonosan érzem magam. Korábban ilyen szintű közös lélegzést nem tapasztaltam egyik színházban sem, ez pedig már az első pillanattól kedve rendkívül motiválóan hatott rám, jobban tudtam bizonyítani is. Székesfehérváron nincs olyan rég kőszínházi élet állandó társulattal. Ez szerintem valamiféle kettősséget is okoz a fehérvári nézők életében. Egyszerre vágynak is rá, és egyszerre szokatlan is nekik, hiszen nincs olyan tradíciója és ha­gyo­mánya, mint mondjuk Debrecenben vagy Miskolcon. Úgy gondolom, még mindig gyerekcipőben jár, hogy megszokják a helyiek, sőt akár a fiatalok is, hogy van egy állandó társulatuk, a színészek pedig nekik próbálnak előadásokat készíteni. Ugyanakkor ránk is vár még a feladat, hogy úgy találjuk meg a hangot a székesfehérvári nézőkkel, hogy hosszú távon igazán büszkék lehessenek a színházukra. A magam részéről igyekszem mindent elkövetni ennek érdekében. Célunk, hogy megtaláljuk a helyi kö­zön­séggel a közös hangot. Fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogyan lehet közelebb hozni a közönséget a társulathoz.

Jelenleg a Mágnás Miskában szerepel. Mennyiben más egy operett előadásban játszani, mint egy „simában”?
K. Cs.: Abban a szerencsés és egyben megterhelő helyzetben vagyok, hogy tudom, ha egy szerepre felkérnek, akkor valószínűleg nem fogok unatkozni. A szerepeim általában fizikailag megterhelőek, de ezt egyáltalán nem bánom. Vannak alakítások, amelyek inkább szellemileg terhelnek meg nagyon, sokszor komoly kihívásokat gördítenek elém. Egy drámánál, egy tragédiánál nyilvánvaló, hogy az idegrendszernek sokkal nagyobb szerepe van a darabban. Egy olyan típusú előadásnál, mint mondjuk a Mágnás Miska, a fizikum talán fontosabb, hiszen ez egy valóságos ámokfutás az elejétől a végéig; az én szerepem legalábbis biztosan. A Mágnás Miska esetében az operett egyébként nem öncélúan vesz részt a műben, hanem kifejezetten mély dramaturgiai jelentősége van. Úgy mutat tükröt egy adott kor gazdag elitjének, hogy közben az operettet mint dramaturgiai elemet használja. Minél nagyobb és erőteljesebb a kifigurázás meg a vicc, annál nagyobbat üt a dráma. Telihay Péter, a darab rendezője kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ezek a kontúrok erősek legyenek. És ha már aktualitásokról van szó, a politikai aktualitás, az adott kor vicces visszásságai minden egyes Mágnás Miska-feldolgozásban felfedezhetők, így mi is úgy éreztük, kellő felhatalmazást kaptunk a szerzőtől rá, hogy a magunk ízlésével, de valahogy reflek­táljunk a saját korunkra.

Filmekben és sorozatokban is szerepelt; a képernyőn vagy a színpadon mozog otthonosabban?
K. Cs.: Ez két külön műfaj; olyan, mintha két teljesen különböző stratégiai játékot hasonlítanánk össze egymással. Mindegyik más miatt jó, mindegyik más miatt izgalmas, és talán más kifejezőeszközöket kíván, de nem tudnám azt mondani, hogy az egyiket jobban szeretem, mint a másikat. Az elmúlt időszakban elég sok filmes és televíziós megkeresésem volt, amelyeknek hála izgalmas szerepeket játszhattam el, bár az előző színházi évadban hat bemutatónk volt, így nem igazán tudtam mást elvállalni. Ez az év a színházról szólt, a fél tucat bemutató nagyon kemény munka volt.

Beszámolna a jövőbeli projektjeiről?
K. Cs.: Filmes tervek már vannak, de még nincs semmi bejelenthető. Ami a színházat illeti, októberben a Szkénében volt a Forte Társulat új bemutatója Bodosi György írásaiból, aztán Székesfehérváron jön A kőszívű ember fiai, az évet végül a Woyzeckkel fogom zárni Horváth Csaba rendezésében, szintén Fehérváron. Talán azt az előadást várom a legjobban az egész évben. Hogy ezek közé milyen munkák fognak még beúszni, azt nem tudom. Még az is lehet, hogy lesz egy zenés projektem, ahol alkotóként fogok részt venni. A Nézőművészeti Kft.-vel és Kovács Lehel rendezővel a Közeleg az idő című drámát fogjuk megcsinálni, amelyben zeneszerzőként leszek jelen. Ez egy decemberi bemutató lesz.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor