Impresszum | Előfizetés  
  2024. május 2., csütörtök
Zsigmond

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
„Nagyon érzem, hogy élek”
2023-12. szám / Boros Norina

A színművész, aki nem akart címlapon szerepelni, igen, ő Fekete Gábor. Amikor felhívtam telefonon, hogy készítsünk egy interjút, és megemlítettem, hogy a januári Pesti Műsor címoldalán fog szerepelni, meglepődtem a válaszán. Azt gondoltam, ez a szakmájával együtt jár, és melyik
művész ne szeretne címlapsztár lenni? Ő viszont sosem vágyott erre, bár szerinte az anyukája biztosan el fogja tenni emlékbe a lapszámot. Gábor életét bizonyára sokan irigylik, mert ő az, akinek 30 éves korára szerintem minden összejött az életben. Szerető feleség, gyönyörű fiúgyermek, otthon, fajsúlyos színpadi szerepek. Alázatos, szerény fiú, így helyette most én dicsérem őt. Három éve a József Attila Színház társulatának tagja. A 2022/23-as évad legjobb előadásában, a Made in Hungáriában ő „Amerika magyar hangja”, Ricky. Több mint három órán keresztül énekel és táncol a színpadon. Főszereplő A Karamazov testvérekben (Aljosa / Lengyel), a Vértestvérekben (Mickey), az Equusban (Alan Strang). Játszik a Szibériai csárdásban, a Száll a kakukk fészkére című drámában, az Ágacskában, a Régimódi történetben és a december 9-én bemutatott Vízkereszt vagy bánom is én című előadásban. Ha nem játszik, akkor próbál, szöveget tanul, castingra jár, és ahogy ő fogalmaz: nagyon érzi, hogy él.

Az első kérdésem rögtön az elmúlt év szerepeire vonatkozik, ami fur­csa lehet neked, mert színművészként nyilván évadban gondolkodsz. Melyik az a szerep, amelyik meghatározta a tavalyi évedet?
F. G.: Gyorsan átkapcsolom az agyamat. Tavaly kezdtük próbálni Dosz­tojevszkij A Karamazov testvérek című művét, ami szerintem nagyon izgalmas lett. Az egyik múltkori alkalom után Lábodi Ádám mondta, hogy „ugye, tudjátok, az mennyire különleges, hogy minden előadáson történik velünk valami igazi?”. Nem is olyan régen történt – úgy mondják, hogy százból egyszer, de szerintem még kevesebbszer van ilyen –, amikor vége lett az előadásnak, a közönség nem tapsolt. Iván (Hargitai Iván, az előadás rendezője – a szerk.) rögtön utána megkérdezte, hogy „mi volt, nem tudták, hogy vége van, vagy ennyire hatott rájuk?”. Kollektívan éreztük, hogy a közönség nem aludt el, figyeltek, jött felőlük az energia, és mi ott álltunk egy sorban, lement a fény, egyértelműen vége volt az előadásnak. Álltunk, néztük őket, a közönség nézett minket, és egyszer csak az előadás súgója elkezdett tapsolni, mert azt gondolta, meg kell menteni a helyzetet. De addig eltelt 15 másodperc. Gyönyörű pillanat volt. Azt éreztem, hogy ez most eltalálta a közönséget. Lehetett érezni, ahogy a történet elhagyja őket. Hatott rájuk. Ritka színházi pillanat, amit mi ott megélhettünk.

Nem akartál címlapon szerepelni, és most annak örülsz, hogy nem tapsolnak. Szerintem ez azért nem szokványos.
F. G.: Lehet. A tavalyi év kapcsán számomra A Karamazov testvérek nagyon meghatározó volt. Aztán egy nagyon más típusú, előbemutatóval egybekötött darabot kezdtünk el próbálni. Willy Russell Vértestvérek című musicaljét, Lengyel Ferenc rendezésében. Ritkasága a műfajnak. Bonyolult és következetes családi dráma, tele társadalomkritikával. Először meglepett a szereposztás.

Inkább a „jófiú” lettél volna?
F. G.: Dehogyis! Annyiszor voltam már jófiú. Olyan sokszor kerültem már bele ebbe a skatulyába, hogy egy lelkiismeretes ember vagyok, akinek lehet hinni, így a színpadon is ezt jelentem sokak számára, így gondolkodnak bennem. Ezek sokszor a legkevéssé hálás szerepek. Mindig vágytam arra, hogy egy kicsit a nehezebb helyzetből jövő karaktereket kapjak, akik bonyolult, összetett viselkedési mintát mutatnak.

Azt gondolom, ebből bőven jutott neked, elég, ha csak Peter Shaffer Equus című darabját nézzük, ahol te vagy az egyik főszereplő. A páciens, Alan Strang, aki hat lovat vakított meg egyetlen éjszaka alatt. Kell ennél nehezebb szerep?
F. G.: Nem. Óriási kihívás. Tényleg, egymás után három olyan szerepről beszélek, amik különbözőek, máshonnan kell megfogni őket, és nagyon élvezem. Őszintén elégedett vagyok, és örülök ezeknek a lehetőségeknek.
hirdetés

Adódik a kérdés – bár tudom, hogy ti színészek nem szeretitek –, melyik az a szerep, amelyiket a legjobban szereted játszani?
F. G.: Valamiért nem szeretem a legjobban kérdéseket, de azért megpróbálok válaszolni. Ott az Equus, amiben Fila Balázzsal főszerepet játszunk. Adott egy fiú, aki a sérülései, a szülői mintái és a ka­pitalizmustól való undora következtében kimenekül, új Istent és új rendet alkot, megismerve a szenvedély legmagasabb szintjeit. És adott egy, az ősi civilizációkért rajongó, kivételes tudású, kiégett pszichológus, aki mindennél jobban vágyik a szenvedélyre, de hat éve még csak meg se csókolta a felségét. A darab e két ember találkozása. Nagyon nehéz és izgalmas próbafolyamat volt. Minden színész és kolléga érezte a súlyát és fontosságát, így nagyon felkészülten és inspirálóan volt jelen. Ivánnal és Baluval pedig külde­tésünk volt, hogy megfejtsük a történetet, és újraéljük. Szét vagyok esve előtte és utána is, de többek között emiatt szeretem a hivatásomat. Ha egy ilyen történet elér és megérint embereket, vállalom, hogy pokoljárásokon menjek keresztül. Ha szerzek közben néhány ősz hajszálat, nem baj. Kérdésedre a válasz, hogy mit szeretek a legjobban játszani, nos, lehet, hogy van ebben valami furcsa mazochizmus, de az Equust és A Karamazov testvéreket is nagyon szeretem játszani. Ott van mindezeknek az ellentéte, a Made in Hungária. Abban az előadásban nem mehetek fel úgy a színpadra, hogy ne éltessem az életet. Iszonyú energiákat és életörömöt kell sugároznom. Ez sem mindig könnyű. A Vértestvérekben pedig egy egész életet élünk át három órában, nagy ívet lehet menni.

Akkor szépen megválaszoltad úgy, hogy tulajdonképpen mindent szeretsz játszani. Melyik előadásra vagy a legbüszkébb?
F. G.: A legszélsőségesebb és a legnagyobb színészi feladat az Equus. A próbafolyamat alatt érdekes ellentétek között éltem. A kisfiam akkor volt három-négy hónapos, zaklatott éjszakák, jött a foga, szerettem volna a feleségemet tehermentesíteni, és velük lenni, de közben meg abban voltam, hogy megértsek egy fiút, aki megvakított hat lovat, és eggyé váljak vele a színpadon. Ez most olyan intenzitása az életnek, amikor nagyon élem. Nagyon érzem, hogy élek. Ilyenkor azért nem az van, hogy minden jó, ami velem történik. Egyszerre megélni, döntéseket hozni, jó apának, jó férjnek lenni, és közben jó színművésznek. A törekvés és a cél jó, de attól még nem lesz könnyű az út. Bemutattuk az Equust, és nemcsak sikeres, de szeretjük mindannyian – közben pedig gyönyörű megélni az apaságot és azt, ahogy ezt Biankával közösen átéljük, ahogy nyílik a kisfiunk értelme, ránk néz, és figyel minket. Hat lovat meg­vakítok, aztán hazamegyek, és kezembe veszem a kisfiamat.

Azt gondoltam, hogy úgy mész haza, hogy leteszed az általad játszott karaktert.
F. G.: Amennyire csak tudom. Nem szeretném hazavinni. De ezért ez nem olyan egyszerű. Az egyik pillanatban szétszakadok a színpadon, fekszem a földön, a következő pillanatban pedig azon pityeredek el, hogy rám mosolygott a kisfiam otthon. Ezek olyan szélsőségek, amiket nagyon jó megélni. Van feladatom bőven. Ha olyan helyen lennék, ahol nem érzem jól magam, ha a társulat szürke lenne, és csak a munkára koncentrálna, hiába kapnám a főszerepeket, nem ilyen lenne az életem. Itt nemcsak kollégáim, de bátran kijelenhetem, hogy barátaim vannak. Akikkel előadások után jó meginni egy fröccsöt, és átbeszélni mindent. Jó itt lenni, jó együtt lenni, jól érzem magam a József Attila Színházban. Benne vagyunk egy ter­mékeny időszakban, és mindannyian érezzük, hogy ez egy kincs, amire vigyázni kell.

Az természetes egy színművész életében, hogy 30 éves korára fajsúlyos szerepeket kap?
F. G.: Nem tudom, hogy mi a természetes. Inkább úgy mondanám, hogy a világirodalomban mindig szük­ség van fiatal, érzékeny, jó kiállású férfiakra. Az nem természetes, hogy az ember egymás után egy csomó főszerepet kap. Nem szabad így kezelni. Szerintem egy dolog a főszerep, de engem az érdekel ebből, hogy színészileg és emberileg hol tartok, és ez nem feltétlenül van összhangban a szerepek nagyságával. Izgalmas emberekkel, alkotókkal együtt dolgozni, beszélni a társadalom problémáiról előadásokon keresz­tül, ez az, ami engem nagyon vonzott mindig, és most megadatott.

Január, új év, új kezdet, mi az, amit nagyon szeretnél?
F. G.: Most annyira a jelenben élek, hogy nem is gondolkodtam ezen. Azt képzelem, hogy lesz időm kirán­dulni a családommal. Ami a munkát illeti, nagyon jó lenne ugyanezt, amit a színházban meg tudok élni, egy filmben is megtapasztalni.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor