Közérzet
Betűs élmények
2022-08. szám / Fáy Miklós
Szeptember van, régebben ez volt a fényképnézegetés és -mutogatás ideje. Elmúltak a szabadságok, mindenki visszatért a munkahelyére, és mesélt. Itt jártam, ezt láttam, meg is tudom mutatni. Anyira általános volt a fényképnézegetés, hogy emlékszem: az Erkel Színházban A végzet hatal-
ma volt műsoron, nem is akárkivel, Lamberto Gardelli vezényelte az előadást, és a zenekar tagjai nem találtak megfelelőbb helyet és időpontot a fényképek körbeadogatására, mint a zenekari árkot és az opera nyitányát.
Hol vannak azok a régi szép idők? De tényleg: hová lettek? Régen nem várjuk már meg a szabadságok végét, el tudunk büszkélkedni az élményeinkkel, vagy legalábbis a fényképeinkkel hamarabb. Azonnal. A fényképezés általánossá vált, előbb vagy utóbb mindenki előhúzza a telefonját, és lő egy szelfit, felteszi a közösségi oldalakra, vagy e-mailben, MMS-ben továbbítja, ír hozzá valami humorosat, „amelyik meztelen, az a Dávid”, és készen is vagyunk. Mire itt a szeptember, nyugodtan játszhatjuk a nyitányt, ülhetünk az értekezleten, emelhetjük a kalapácsot. Régebben, ha fényképet készítettünk, azt mondtuk: megörökítjük a pillanatot. Ma az örökítés eszünkbe sem jut, inkább csak beavatjuk a pillanatainkba az ismerősöket. Én itt, te ott, jövőre majd te leszel itt és én ott. Öröklét? Vagy legalábbis emberi mértékkel mérhető öröklét, tíz vagy húsz év? Ugyan már. A legtöbb fényképből már tárgy sem lesz, nem kerül papírra, a legtöbb képes emlékünk végképp elvész, amikor két-három év múlva lecseréljük a számítógépünket, vagy új telefont vásárolunk. | hirdetés
 |
|
Van ebben bölcsesség meg realitás, ugyan kit érdekelhet majd 2030-ban, hogy merre jártunk 2022 nyarán, legtöbb esetben még saját magunkat sem. Megtesszük a kötelező erőfeszítést, hogy emlékezzünk egy maplementére vagy egy templomra, de tudjuk, hogy a nap tíz év múlva is lemegy, a templom tíz év múlva is ott áll, mindenki nézze meg maga, ha annyira érdekli. Az élmény megőrzése és megosztása egyre nehezebb feladattá válik. Amíg van élmény, addig talán nem olyan nagy a baj.
Csak azért érdekes az egész, mert évtizedek óta beszélnek a Gutenberg-galaxis végéről, hogy az információt egyre kevésbé lehet szavakkal, írással, nyomtatással megosztani. Sokszor nincs is értelme, ha azt olvassuk, hogy „adjunk hozzá csipetnyi sót”, mindig félre lehet érteni, nem egyforma a kezünk, nem egyformát csippentünk a sóból. Ha mindezt képen vagy mozgóképen látjuk, nincs min vitatkozni. De ha élményről van szó, a kép mintha egyre kevesebbet érne. Mintha még mindig nem volna jobb módszer annál, mint leírni, mit is éreztünk, amikor ott álltunk a Tádzs Mahal előtt, vagy csak bámultuk a csillaghullást a Normafánál. Tíz év múlva talán megértjük fiatalabb önmagunkat, vagy legalább újra együtt vagyunk a régi énünkkel. Hogy mindez ki mást érdekelhet, az már egy másik kérdés.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
